A SÖTÉTSÉG LÁNYA
Emlékszem,
Hollófekete haja volt.
Vöröslő szemeiben az ártatlanság szörnyűsége tükröződött.
Ahogy karjaimba fontam hófehér testét,
És éreztem hajának felejthetetlen illatát.
Teljesen megrészegültem tőle.
Húzni próbált a sötét felé,
Ahol az út véget ér.
Előbb azonban,
Elvarázsoltuk egymást a gyönyör játékaival.
Soha nem volt tiszta a lelke,
Csupa mocsok és szenny.
Hagyj most magamra,
A csendtől szétrobban a fejem.
Érzem ahogy összemegyek kicsiny játékbábúvá.
Állok a szélben és vigaszt várok.
Valahol távol hallom a hangot.
Nem akarom, hogy itt maradj,
Kérlek menj el.
Kétségbeesve keresem a múltat.
Csak por és hamu.
Minden elveszett.
Kérlek segíts nekem!
Érintsd meg a holdat érzékeny kezeiddel.
És látom, úgy olvadsz szét,
Mint egy cukorból formált kis táncosnő.
De mégis,
A vér áztatta esőben,
Hagyd elmenni a múlt fájdalmát,
A lelked belső mocsokságait.
Gondolj a holnapi zuhanásra,
Hogy újra együtt leszünk,
Újra összefonódva,
A megérdemelt utolsó táncnál.
'92. március