Elhalványuló fények rebegnek,

A sötét csók,

A megkopott kövek halott szélei,

Jéghideg sikoly egy régi éjszakában,

A lelkemet hideg kezek érintik,

Úgy érzem, nem vagyok egyedül,

Ebben a magányos térben.

Felnézek a mélybõl,

Elhagy az erõm, hogy fölálljak a székbõl,

Csak egy pici remény,

Hogy lássam a halott gyermeket.

Amikor a köd bezár,

Mint egy hatalmas fojtogató felhõ,

Megbénul a lélegzetem,

A hajnal egy tûzgömbként esik rám,

Várakozás és egy sikoly,

Bekúszik egy idegen szín az ablakon,

A szememnek tart,

Belém akar hatolni valami fájdalom,

Elhagynak a segítõ szavak,

Be kellene fejeznem valamit.

Vajon ennyire fáj nekem?

Hogy egyik rossz álomból a másikba zuhanok?

Emlékszem! Mikor eltaláltam arcod vonásait,

De a fagyos köd újra be akar zárni,

Feketébe öltöztél minden este,

Hogy ne lehess enyém egyetlen éjszakán sem.

Amikor a köd bezár, nekem egy ünnep!

Fölkelnék az ágyból,

De azt hiszem, elrontanám a széttaposott hangulatom.

93. április 3.

Vissza