(Ailing delusion)

Öregedni kezdtek a vonásaim,

Mintha egy könyvet olvastam volna,

Az anyag megmaradt,

De az arcom elpusztult.

Csupán a maradékokból álltak össze a képek,

Amit eddig csináltam életem során,

Összekötött kézzel feküdtem egy sötét lyukban,

Agya drótszálai már a múlté,

Fáradt volt bennem minden ér,

Kikecmeregni ebbõl a világból,

Az összetört hálókon keresztül.

Csak az emlékeimet kerestem az évek során,

És úgy érzem, nem maradt sok minden,

Abból amit összegyûjtöttem,

Fáradthatatlanul ahogy születtek,

De nekem ez többet jelent bárminél,

Hiszen az ember boldog napjai,

Néha többet érnek mint egy üres mondat.

Nem értem még ma sem, hogy azok az emberek,

Akik velem voltak a háborúban,

Egyszerre hogyan váltak puszta köddé,

Miközben mindenki álmodott valamirõl,

Egy boldog jövõrõl a földön,

És nem a másvilágon,

Talán több az érzés azokban,

Akik barátokat vesztettek el az értelmetlen évek során.

94. október 11.

Vissza