(Purple Rain)

Milyen szép is volt akkor,

Amikor egymás karjaiba omlottunk a réten.

Láttam ébenfekete tested,

A hamvas bíbor esõ,

Mintha az égbolt ezer csatornája könnyezett volna,

A déli napsugarak nevetõ játszadozásán,

Olyan édesen siklottál el felettem,

Málnaízû jégcsapokat varázsolva számra.

Soha nem éreztem magam ilyen fantasztikusan,

Miközben zuhantam veled,

Könnyed fátyolból szõtt hálóba estünk,

Élvezted azt a csodás lebegést?

És ahogy forró duzzadt ajkaid,

Megérintették a hûvös szélben tomboló számat,

És vonaglottunk egymáson,

Összefûzve egymás testét,

Mint százezer kígyó,

Amely harcol a létért.

Ne engedd, hogy elfelejtsem,

Citromízû ajkaid esti suttogását,

És ahogy álmodjuk esti suttogását,

És ahogy álmodjuk egymás halványkék álmait,

Mint az alvó kisded.

Bíbor esõ hullik most ránk csendesen,

Bíbor esõ meleg rózsaszín szivárványt szõ a nap melegétõl.

S elhagynak bennünket a kísértés lángjai,

Most végre együtt,

Ahogy megérintem lélegzõ bõröd,

És hirtelen egy dalra gondolok,

Ahogy megérintem az arcod,

És úgy érzem, hogy mindent megkapok,

Puha bársony test nevet vissza rám.

92. május

Vissza