(The Forgotten Things)

És akkor átestem a lángokon,

Összekevert gondolatok a fejemben,

Éreztem, hogy minden olyan hûvös körülöttem,

Hol is vagyok?

Az elõbb hatalmas villa teraszán beszélgettem fuldokló emberekkel,

De most nincs itt senki,

Csak mögöttem egy öreg erdõ,

És a megmaradt papírlapok,

Meg 25 év,

Szépek is vagyunk!

Most meg röhögnöm kell,

Amikor felszakítja ruhámat karmazsinvörös csókod,

Belémtuszkolod az utolsó évszámot,

Mindjárt éjfél,

De hol van a kékfehér lepel?

Csak egy karnevált láttál a múltkor,

És én nem hittem el.

Emlékszel a régi bújócskákra,

Mikor még gyermekként szaladgáltunk,

És nem volt bennünk semmi rossz remény,

De most egy új szerelem a régi temetõben,

Hidd el senki sem nyitja ránk az ajtót,

Csak a magány ül fel az ablakpárkányra,

És onnan nézi ahogy havazik,

Mert érzi, hogy lassan tél lesz mindkettõnk szívében.

És a bulik után egymás elõtt térdelve,

Éreztem, hogy azok az emberek,

Semmit sem jelentettek a számomra,

Új köntösben a fekete ablak elõtt,

Fojtott zsolozsmát mormolva,

Amint a szánkba repül két kicsi angyal,

És én megcsókolom õket,

És elaszom veled.

94. június 21.

Vissza