(Thousand Years)

Már ezer éve várok,

Ezer éve,

A hûvös és sötét óceánok mélyén,

Egyetlen törékeny pillanatra,

Hogy szabadulni próbáljak,

A magány szomorú börtönébõl,

De odafent mindent elpusztít a tûz,

A magány martalékává válik minden.

De nekem muszáj látnom a napot,

Együtt kell lennem az emlékeimmel,

A színes képekkel,

A lassan elhaló nevetésekkel,

Nem hagyhatom,

Hogy mindent egy hatalmas kõtömbbe zárjon az idõ,

Amely fáradtan,

És rozsdamartalékkal a belsejében kúszik lassan tovább.

Ezer év egyetlen pillantásért,

Csak egyetlen kusza percért,

Meddig kell még tûrnöm,

Ezt a csontig hatoló hûvös szelet?

Hogy arcom egy festménybe zárva,

Hamuvá égjen el a sötétlõ tenger felett.

Napokig ültem a nagy víz felett egy sziklán,

De az egész csak egy pillanat tört részének tûnt.

Többet gondolok a halálra,

Mint valaha.

És arra,

Hogy ezer év alatt hányszor vesztettem el életemet.

Még újabb ezer év,

A kilátástalanság porlepte útján,

Ahol a hajszolt kutyák összeverekednek,

Egy darab semmiségért.

Ezer évig magányos és halott a lelkem,

Ezer évig várnom kell téged.

92. május

Vissza