HALLGATOM A CSENDET
Leperegnek az évek az arcomról,
Meghalnak a gondolataim,
Vesződve a reménnyel,
Már nem érdekel mit mutatnak a kezek,
Csak jelek csak számok,
Üresek és porosak a szobrok,
Elhagyott egy lázálom,
Mint az elveszett mélység,
Legalább annak gondolom.
Beleveszett az arcunk a tegnapokba,
Nyitott szívvel és bezárt szemekkel,
Szükségem van a halálra,
Hogy érezzem magamban,
Akkor véget ér minden szenvedés.
Amikor sétálsz a kihalt folyosón,
Némán befeketített arccal.
A hazugság könnyei amik feltépik a régi sebeket,
A tested leggyengébb pontjain,
Ahogy a szél elsodorja a vak reményt.
Néma minden körülöttem megint,
Mintha elvesztek volna a napok az életemből,
És közben hallgatom a csendet,
Ez az ami egyedül csakis az enyém lehet,
Ahogy átlépek a homály tengerén,
És közben hallgatom a csendet.
93. szeptember 30.