(Hallucinations)

Tökéletlen mozgás a hideg neonfényben,

Kimustrált roncsok, kikelt színek a földbõl,

Az asszony fogta a fejét,

Miközben keresztülrohant az akácsétányon,

És útközben mocsok, csillogó mocsok,

És az út végén vattaszerû köd,

Csak egy lábnyom a végtelen hóban.

A száj, ami önmaga szótlan kifejezés,

Érzések nélkül nõtt fel a gyermek,

Újra csak a földre hajtja kihult fejét,

Amikor a fák állva halnak meg,

Gyorsabb ez az álom, mint kitörni a víz fogságából.

Szentimentális visszatükrözodések,

A tó víztükrén és a levelek között,

Nem lett volna olyan érzés,

Ami megállítja a tüzet,

Az apa térdre esett és síró szemekkel imádkozott,

„Bárcsak újra láthatnám halott fiamat,

Megtennék mindent a szabadságáért,

És az életéért.”

Egymáshoz hajoltak a hullámok szélén.

A gyermek a fekete lépcsõn ült,

És õ odarohant, hogy megfogja a kezét,

A fiú mondta:

Papa gyere velem fel a világosságba,

Játssz az elégett játékaimmal,

Nem volt semmi szorongás az apában,

Fölemelte kicsiny gyermekét,

Kinek kéklõ szemei hideget sugároztak,

De úgy érezte, most fog felébredni,

Egy hosszantartó álomból.

94. október 13.

Vissza