MÉG NINCS REMÉNY
A város mintha halott lett volna,
A házak falai vöröslő fájdalmat árasztottak magukból,
Az utcák kövei megannyi gyötrelmet,
A kibírhatatlan hőség,
És az erős szél,
Amely belekapott az élettelen fák koronájába,
Az emberek a parkokban,
Amikor a madarak meghalni készültek,
És nem bírtam keresztülordítani a lángokon.
Abban a pillanatban mintha minden izzott volna,
Mindenki fájdalmasan lélegzett,
Gyötrő árnyak a kiégett falnál,
Nem éreztem magam biztonságban,
S közben csak sírtam.
És hirtelen feltűnt egy lány a végtelenből,
Arcán a keserűség és bánat pecsétjét hordozta,
Tündöklő gyöngy szemeit a halott nap felé fordította,
S közben azokra az emberekre gondolt akiket elveszített,
Olyan magányosnak érezte magát ebben a városban,
Mint egy megváltó lépkedett a véres talajon,
Éjfekete ruhája és Krisztus képmása a nyakában,
És Krisztus képmása a nyakában.
Segíteni akartam neki,
De a szenvedés fájdalmasabb volt,
Mert éreztem, hogy én is elveszett vagyok,
Senki sem segít ebben az átkozott városban,
Fáradtak a gondolataim,
Nem akarok ezen a helyen meghalni.
93. szeptember 9.