(Pitiful Existence)

Függeszkedve,

Akár a denevérek,

Hamisítatlan ez a mosoly,

Emlékszel?

Amikor együtt voltunk az álmatlanság házában,

És figyelve minden neszre a hamis csendben,

Újra és újra csak egy vörös hang,

Amikor a lány megfullad,

Halottak a kezei.

Azt akartam, hogy öreg legyek,

Amikor még meg sem születtem,

És másokat hibáztatva elfordulok magamtól,

Ez a vakság talán felnyitja az elmém,

A szánalom porából.

Gyönyörû ez a hely ahová elrejtõztél az emberek elõl,

A kétség,

Egy halott arc a takaró alatt,

A hideg könnycseppek a széttört tükörben,

Ahogy a padlón havernek,

Senki sem leszel többé,

Legyõzött lettél a szerelemtõl,

Ahogy a halott csók az arcodon,

Túl vakító.

A piros rúzsod nyoma és talán ez mindennél több,

Nem akarok harcolni veled,

Úgy érzem megutáltalak az évek során.

Azt akartam, hogy szeress,

Mikor még nem is ismertelek,

Ki akarok lépni magamból, a hibáimból,

Ez a vakság talán felnyitja az elmém,

A szánalom porából.

93. november 23.

Vissza