VÁLTOZATLANSÁG
Nem érdekelt akkor semmi,
Csak megkapaszkodni valamiben,
Ahogy besodort az ár egy leégett kocsmába,
Az asztalnál két haldokló csevegett,
Egy feleslegesen elhasznált nap,
A por meztelen lábamra tapadt,
És estefelé keresztülsétáltam a hídon,
Magányos volt minden,
A nagy folyó meghajolt előttem mint mindig,
Amikor kétellyel keltem át rajta.
És a tarsolyomban megannyi összevérezett kép,
Hülyéket ábrázoltak és azt hittem mi vagyunk,
Az állomási oldalon eldobom őket,
Újra itt az álomidő úgy érzem,
Amikor a megvakult hold felnevet az ég peremén,
Olyan furcsa a sötétben újra hallani az esőt,
Mikor az öregember fáradtan csoszogott a kiszáradt csontokon,
Maga után húzva beteg lányát,
És én közben imádkoztam,
Minden nap milyen fájdalmas?
Aztán újra a fehéren csempézett szobában,
A fehér habok között csobban a kék lány,
Fejét előrehajtva belemerülve a vízbe,
És nem hallja azt az iszonyú kinti morajlást,
Most végre magában van újra.
94. június 15.