1949
Vigyél el oda, ahonnan nem vezet kiút,
A semmiből.
Nézd csak meg magad is,
A szobrász ujjai sírnak.
Elvesztek a megformált alakok.
Ha csak a szavak játszanának az időben,
Akkor könnyebb lenne a megoldás az ellazulásra.
Nem a gondolat lett mocskosabb,
Csak belülről lettünk tisztábbak.
Ugye megérted a ragyogás másik felét?
Tudom, kacérkodni akarsz önmagaddal.
Megpróbálsz elrejteni engem az elmúlt évszázadokban,
Hogy ne legyek itt most `49-ben.
Pedig ha tudnád, hogy mennyi szenvedést vetkőztem le magamról!
Mégsem dobtak elszáradt virágcsokrot a síromra.
Kedvesem, az a lány már halott volt,
Amikor megpróbáltad kilökni az ablakon.
De te csak a tények áldozata maradsz.
Ugyanaz a fehér papír és ugyanaz a sötét.
Nem változik semmi sem itt.
A rácsok fognak a többivel együtt.
Ez a bénulás örökre szól, ha nem lesz társ a végtelen.
Vigyél el! Kérlek, vigyél magaddal?!
Oda ahol arcomba vág a sivatag égető homokja,
Hol a szomjúság csak vérrel oltható.
Elvesznek a kilométerek ilyenkor.
Ha belegondolok, milyen régen is volt,
Amikor még itt voltál ebben az évben.
És sohasem hagytál volna itt 1949-ben.
1995. december 7.