A MAGÁYNOS
Ő sohasem volt olyan,
Nem volt olyan, mint a többiek.
Álmában vért izzad,
És azt hiszi ő a megváltó.
Pedig a kedves vonások elmúltak az arcáról.
Nézd hogy lebben az éjszaka függönye.
Áhítattal telt ocsmány mosoly.
Csak megzavarta a sötét lámpa fénye.
Elvesztett valakit, akit szeretett.
Az igazi sóhaj, amit senki sem hall.
Aki felkel a földről,
És szépeket gondol a fiatalságról.
Minden nap egy szál virág.
Eltemette magában az érzelmeket,
De mindig kíváncsi az újra.
Érzi hálátlan a sorsa,
Keserű könnye az arcán pereg.
Olyan néha, mintha már nem is itt volna.
Évek óta kóborol a magány fájdalmas útján.
És amikor teste végre megpihen a fekete földben,
Mindig úgy emlékeznek majd rá, mint egy magányos lázadóra.
1996. március 14.