(Internal)

Csak ültem ott a sötét helyiségben,

Merengõen, búsan akár az elfelejtett ember,

És kibámultam az ablakon,

De csak az éledezõ fák csupasz koronáját láttam.

Olyan furcsa, miért nem tér magához a természet?

Emlékszem, mikor álmomban öltem,

Aztán vadul szerettem, és elhagyott a lány,

A mesebeli halállal táncoló, mindig kacér.

Valakit hallok énekelni, de messze van a hangja,

És nem tudom elkapni a szavait.

Amikor újból leterít a fájdalom,

Órákon át görcsben maradok és zihálok.

Nem akarok kényes szavakat nyögni,

Nem akarom, hogy sajnáljanak.

Csak valaki, egy a sok közül, törõdjön fájó testemmel.

Visszapörgetem azt a régi történetet, amikor valaki elragadott,

Amikor azt mondta: "amikor felnõsz,

Akkor jössz rá, hogy meg fogsz halni."

Mert ha mindenki magába száll, csak egyszer is,

Megláthatja hideg halálának közeledõ fényes lámpását.

1996. április 17.

Vissza