ELNYOMOTT IDŐK
Percek jönnek, napok mennek fejünk felett.
Töprengés parányi morzsái.
Mindennél iszonyatosabb karmolás.
Húsdarab lóg az emeletről,
És a mélyben dereng valami a tegnapról.
Kiáltás, fehér fény, koppantás a téglákon.
Egyetlen megmaradt gyertya, a remény sugara.
Üveggömbként fordul ránk használaton kívül.
Leplezetlen, arcátlan megfogalmazás.
Hideg síkon, gyötrelem elemei.
Egyetlen év választ el az örökkévalóságtól.
És mégis a képünkbe vágják az elhasznált szavakat.
Nincs megbékélés, semmi alátámasztás.
Megrengett lidércnyomás.
Nem szeretném, hogy kettészeljen.
De csak a kövek morzsolódnak össze.
Alattuk régi bőrünk és egy maroknyi a régi szabadságból.
Elmúltak a régi szónoklatok.
És mindenki csak üresen áll.
Mint az eső áztatta megtépázott zászlók.
Beborít, elborít halálig,
A rémtörténetek professzora.
És a könyv becsukódik.
1995. május 16.