FURCSA HANGOK
Amikor lekuporodok a földre,
Szomjazó szám a sivatagi néma táj.
Mint oázis felejthetetlen napjai,
Körmöm alatt az ébenfekete álom.
A szűntelen legszebb női arc,
Néha vadul ejt a vágy.
Titkok pamacsai a virágtartó alatt.
Nehéz sóhajtás: egy picit várj! - hangzik.
Mintha ez nem helyénvaló lenne.
Csak összefúrkált gyermekképek hátoldala,
Parányi bábmozdulat, ez tökéletes.
Egy mennybenjáró apostol kalapja,
A tisztás közepén széttaposott máglya.
Darabnyi izzó kis parázs.
Az el nem haló léptek az avarban, a halott bogarak között.
Az agyam behálózva a barlangban.
Szorít a kötés, megbéklyóz.
Elfeledni látom a délelőtt szivárványát.
A régi kút összetört víztükre,
Amiben a halott képek újból összeállnak.
Fekete és dohos mosott téglák.
Hívj most!
Hívj most!
Kiáltás a semmiből, visszhangja hozzád vezet.
Elkerülhetetlen a vasárnapi komédia.
Azt hiszem a bohóc kezet csókol neked.
Érdes nyelve, akár a tigrisé.
Egy darab sorsjegy a léggömb belsejében,
De elolvasni nem szabad a jövendölés titkát,
Ami az érintésből megmaradt.
Az csupán a csupasz halál.
1995. szeptember 21.