Az a hátborzongató nyugtalan éjszaka.

A lány szõke fürtjei belemosódtak,

Az éjszaka fekete levébe.

A két igézõ szempár figyelte gondolataim áramlását,

Aztán váratlanul megcsókolt szelíd ajkaival.

Térdre esett egész bensõm és könyörögtem, hogy sírjon egy picit,

A magány porából felébresztõ fény lánya,

Õ volt a következõ.

Az embertelen századok, amelyek tisztaságát marcangolták,

Szelíd hangján énekelt az esõben és táncolt a fehér márvány.

Mosolyogni láttam egy pillanatra,

De tudtam az alkony elrabolja majd a boldogságát.

Kértem, hogy mehessek vele az elveszett szívek mezejére,

Hogy találkozzam az enyéimmel.

Azt felelte: "még van idõd, hogy elvessz a sötét magány udvarában.

Kettévágja az öröm és a bánat fonalát lelkedben,

És lehet, hogy a magány kerekedik felül."

Az éj elmúlt és õ eltûnt, mintha nem is lett volna itt.

Csak a dobokat hallottam távolról és a hegedû síró hangját,

És a pirkadat, amely azt suttogta Jennifer.

Itt hagyta neked emlékét, hogy mindig õrizd szívedben,

És emlékezetedben,

Ha egy nagyon fájó érzés törne rád.

1996. július 24.

Vissza