MIRE MEGVIRRAD
Mire megvirrad én már nem leszek köztetek.
A hideg falra Írom bánatos soraim,
Emlékezve az elmúló emlékekre.
És elszakítja majd gondolataim,
A következő nap első félórája.
Sugallatként száll ősi erejéből,
A feltörekvő hányatatott idő.
De nem bírom elviselni fájdalmatok,
Hosszú szenvedéssel telt napjait,
Mert úgy érzem én vagyok a kapocs köztetek.
A híd amely lángokban áll az agyamban,
Amikor megadom magam a kísértésnek,
Csak a deszkadarabok hullnak a hideg vízbe.
Egyetlen ima ami segít.
Könnyed repülés a füst felett,
Amely folytóan próbál lehúzni a felhőkből.
Légy te is ott a kedves holttestemnél.
Könnyed kopott ruhámra hullva,
Ébresztenek majd vágyat a visszatéréshez.
Ez nem lesz olyan, mintha valaki még élne.
Más dimenzió és valaki hallgat.
Lehűtött aggyal a másik lelkében ?
Unalmas mesék lehetnének a metamorfózisról.
De amikor megvirrad és nem hallod a hangom,
Akkor döbbensz rá minden kusza zajra,
Említés nélkül, köszönés nélkül,
Pár üres sorral a toll végéből.
Köszönök nektek, hogy soha ne feledjetek !
1996. augusztus 28.