NYOMORULT BARÁTOM
Emlékszem még a régi napokra,
A múlni nem akaró fájdalmakra,
És emlékszem a gyilkosokra,
Hogyan írtottak ki rengeteg életet.
A megtépázott évek a lelked húrjain.
A fájdalmat tartod kezeid között.
Minden ami tegnap volt, szertefoszlott.
Azok a parány emlékképek a szerelmedről,
A régi órák emlékezete.
Most csak az álmok közti érintés maradt.
De az ő elégett arca mindig a bensődben él.
Nem több egy szellemnél.
Hogyan is segíthetnék neked, nyomorult barátom!?
Bemarta magát az édenkert küszöbére.
Hogyan magyarázhatnám meg, hogy lépj tovább?!
Mikor engem is a szerelem búja mar.
Elzsibbadt tagjaid a pihenést várják.
Nem is tudnám elmondani ezt az érzést.
Ezek a dolgok belülről fakadnak.
Nem adhatod magad a csüggedésnek.
Újra felállni, tudom ez nehéz dolog,
Mikor minden elveszett.
Hogy szétrobbantott mindent, néhány ember dühe.
Az csak néhány hamis hónap volt.
Hogyan is segíthetnék neked, nyomorult barátom?!
Mint patkánnyá merevedett életek,
A hullákból táplálkozó élősködők.
Mikor szánhat meg a bűntudatlan érzés?
Ha elérik az édenkert küszöbét haldokló kezeid.
1995. november 23.