ÜRES OTTHON
Hajnalok szállnak a ház előtt,
De minden csendes hideg, nyugodtan alszik.
A sír takarja el a savanyú vért.
Téblábol a felejtés, a homályba ragad.
Kell az a régi szó, ami sértette a füleket.
A hatalmas tereken átvilágít a szürke nap fénye.
Imbolyog a zuhogó csöndben a délelőtt,
Átadná testét a délutánnak.
És ekkor magam elé néztem.
A lábam előtt a széttaposott szerelem,
Szürke tónusai átjárják egész lelkem,
Mintha csend lenne ott a másik oldalon.
Pedig a lomha árnyék rongyos életét féltette.
Vonszoltam magam az öreg ajtóig,
Melynek nyikorgása köszöntött, mikor sikerült belépnem.
De a küszöb után csak a semmi vár,
Hogy nem leszek többé.
A gyanú a képembe röhög,
És lassan elgyengülök.
Az ablak rég elfeledte a tavasz mosolyát.
Lehetetlen megkapaszkodni ebben a térben,
Melynek nincsenek dimenziói.
Az álhatatosság győz,
Nincs tovább !
Elszakadt a kötél ... és a földre huppant, amikor senki sem hallotta.
1996. január 24.