A BÁNAT LÁNYA
Csak néhány nap, csak néhány óra,
Az ismeretlen érintése, számára független esély.
Évek, amelyek arcába vésődve mély nyomokat hagynak,
De a segítség elveszettnek látszik.
Zöld szemeiben a tündöklő napsugár,
Amit néma árnyék birtokol,
Amikor beszél, amikor nevet, de ez csak a látszat tékozló játéka.
Mennyire szeretném, hogy egyszer boldognak lássam,
A könnyektől megfáradt szemeket,
Hogy lehessek én a megváltó, aki elviszi a bánat földjéről.
A teste, a kínoktól átélt idő nyomait hordozza.
Az elveszett remény, mely szélviharban tomboló fákra emlékeztető,
Jajveszékeléssel hozza vissza síró hangján a jelen puszta tényét.
És én mégis a bizalmába férkőzöm,
Amikor lecsókolom ajkáról a rettegés felejthetetlen pillanatait.
Csak egy órára vagy akár örökre lehessek segítő jobbja,
A mélység korszakaiból elhidegülő rémálmok elvarázslója.
Nézz le ránk! Nézz újra az emberek tekintetébe!
Nem látni, a szavak mögött mik rejlenek,
És nem venni észre a zurzavarban, hogy valaki még mindig őszintén szeret.
1997. október 3.