A FALNÁL ÁLLVA
Szomjazom.
Kiégett torkom meztelen kopársága,
Vízcseppeket rajzol a gondolataimban.
Ifjúként, mikor még nem ismertem az élet rejtélyes dolgait,
Ott álltam a falnál.
Szürkület volt, emlékszem,
És mint egy édes szó, fülembe csengte volna: gyere,
Úgy vártam a megváltót.
Aztán hirtelen egy megtört embert láttam,
Tőlem messze a falnál jajveszékelt.
Ráncos kezeivel szerette volna áttörni
A lehetetlen kőtömböt,
De összecsuklott és nagy szenvedései mellett erősen zihált.
Leült és csendes szomorúságban várt a falnál.
Aztán emlékszem, hangos morajlást hallottam.
Mintha indulnának a salétrommal átitatott téglák,
De hirtelen apró zajokba torkollott a hang,
Amikor kígyók bújtak elő
A szétmálló üregekből.
Kezeimmel próbáltam visszatartani őket,
Aztán minden fájdalmas suttogás,
Nyögve kiabált a tátongó sebek láttán.
Majd hirtelen omlani kezdett minden.
Én öregedni kezdtem, és éreztem, hogy a fal lassan összedől előttem.
Végre a tiszta fényt láttam.
Tudtam, hogy a hátam mögött sokan meghalnak.
De csak akkor éreztem újra,
Hogy a béklyóktól örökre megszabadultam.
1998. december 07.