(In Dust of the Fate)

Koszos és higgadt minden,

Szerteszét heverõ gondolatok a pamlagon.

A naplementével együttérzõ szívek,

Magányba csöppenve a csend tavában.

Bársonyos kéz érinti a néma víztükröt.

Belemossa pusztuló arcát,

És új hajnalért fohászkodik.

Bármilyen tétova a csend,

A morajló ár zúzza szét a másnap titkait.

Az elveszett csók az arcán,

Ahogy némán didereg a könnycsepp,

A festék elmosódva jelzi a tegnapi éjszakát.

Megint összezúzták egy régi álmát,

Akkor, amikor magához ölelte a szabadság.

Megalázták és a sors porában hagyták,

De a kapaszkodó messze van,

Az elszántság nélküli néma világ,

Elkallódva búsan,

És nem foghatja fel, számára mi is az igazság.

1998. február 11.

Vissza