ÁLOM VAGY VALÓSÁG
A homályosságban tapogatódzó kezek,
Magasra emel az éjszakai képzelet,
Lebegni langyos szellő szőnyegén,
És elfelejteni azt az utolsó zuhanást.
Mennyire könnyebbek a feledésbe merült dolgok,
Pusztán csak angyalszív, amire gondolok.
Csendes régi táj, s a közelben patakok.
A partra érve szomorú fűz tárja karjait,
Pedig már ez a szerelem megfakítja saját vágyait.
De most sóhajtok, bennem ébred ma is a szorongás.
Eltelt egy év és még mindig a szerelemből élek.
Csak legyint a búcsúzó megfáradt barát,
Azt suttogja halkan: "ez a szomorúság".
Miért nem tudta a másik az igaz szavakat?
Összetört a lelke, arca a zöld színei közt marad.
Újra, mikor emészt egy régi dolog,
A múltkori álom, melyben együtt voltunk,
De éles hang ébreszt, és elúsztak a felhők.
Csupán képek maradtak,
És nem köszön rám: Ő.
1997. május 7.