AZ ÁRVA LÁNY
Csak töprengett,
Halott virágszirmai felett,
A délutánok esőcseppjei elvitték tőle,
Az esti randevúit.
Szomorúan, megtörve ült magányos ágyán,
Kilakoltatva a szenvedéseit,
Csalódott arccal az árva lány.
Behálózzák őt a rejtett hangulatok,
A szavak, melyeket sohasem hall,
Csak az érzések, elveszve a lelke mélyén,
Ült és hiába várt az árva lány.
Arra gondolt, mikor elrabolták tőle a tiszta érzelmeket.
Egyetlen sikoly kellett volna,
De ő csak tűrt tovább,
És elfeledte már, mikor többen is megalázták,
Csak ült és sírt az árva lány.
Egyszer szerette volna érezni a tiszta szerelmet,
De tudta, mindig cserben hagyták.
A kínzó vágy köteléke nem ejtett látványos sebeket.
És magában meditál,
Mint olyan sokszor a nehéz évek után,
Senki sem ismerhette,
Milyen is volt ő: az árva lány.
1998. november 04.