Hûvösen megérint éjszín kezeivel,

Aztán megpróbál ellökni,

Oda, ahol némaság dereng éjfélkor.

Elbódít az esti ital, amit legördítve torkomon,

Halvány oltára bebolyongva oszlatja szét régi érzéseim.

Hosszú, hûvös csók a homlokomon,

És levetkõztet szemeivel.

A lebegés mámorában úszva,

Még egyszer kívánom õt,

Pedig tudom, hogy nem lenne szabad vétkeznem vele.

Õ, aki régi szemérmetlen érzések között kóborol,

És egy percre sem veszi le rólam tekintetét.

A bizonytalanság lenyomatát keresi szemeimben,

Hogy elhitesse, a vágyak pusztán érzéketlen csalódások.

De aztán felébred a régi ösztön,

Magával ránt a semmiségbe,

Ölébe nyomva fejem, a szerelemrõl mesél.

Különös bizonytalansággal,

Istennõnek adja ki magát, belopva szívét a szívembe.

Nem hiszem, hogy az, akinek látszik,

Nem fogom elmulasztani azt a percet,

Amikor õrülten próbált emlékeztetni

A gyönyör pillanataira.

A vérvörös ajkak suttogásai bilincset vernek nyakamon.

Utolsó lehelet, amit tapasztalva,

Újra én leszek a gyõztes a megkínzott teste felett.

1998. december 02.

Vissza