EGY RÉGI FÁJDALOM
A fény határán,
Didereg a testem tavaszra várva.
Érzem, hogy elkülönül,
A nyomasztó kétely, amely itt tart bezárva.
Létem a néma mosoly, és nem vágyom többre,
Csak elrohanni erről a helyről,
A végtelen semmiségbe.
Te csak színleled a fájdalmat,
Hogy véget érjen minden,
És nem gondolsz a holnapra,
Mikor tiszta lélekkel kelünk fel éppen.
Felejtsd el a múltat, felejtsd el ezt az érzést,
Mert nem vagy rá méltó, hogy újra szeress!
Az éjszakai pihenő sötét peremén,
Úrrá lesz rajtunk a félelem.
Nem segít senki, nem nyújtja kezét,
De elvegyült szívember a régi fájdalom,
És tiszta arccal indulok újra a nap felé.
Mikor lelkem húrjai fekete mocsárba merülnek,
És az ősz lesz az utolsó kísérőm.
Te sem lehetsz újra szabad,
Mikor önmagaddal hadakozol.
1996. december 7.