(Monotony)

Néma csend és hûvös lehellet,

Aztán elmúlik minden,

És a hold álmosan síró fátyolfelhõi mögé bújva,

Sejtelmesen és néma eleganciával bámul a sötét föld felé,

Elengedve pár pillantást,

Haldokló testvére tehetetlenségéért könyörög.

Ez csak a pillanat a néma csendben,

Aztán pár apró látomásként megcélozva,

A tudatlan lélek, bolyongva messzi mérföldeket,

Hidegben tárja szét karjait,

Befogadva a fekete egyhangúságot.

És az üres arcú gyermek,

Kinek tündöklõ szemei tükrözik a palástolt fájdalmat,

Egyedül gyalogol,

Akár egy kietlen sivatagban,

Ahol csak a por az egyetlen vigasz.

Gyújts hát világot,

Az elveszettek szemében,

Ami rajtuk az idõ fájdalma,

A sors kovácsolja majd össze hitüket.

1998. október 16.

Vissza