TÁVOL A TEGNAPTÓL
Csak a fény, ami felkorbácsolja az érzelmeket.
A törékeny lélek, amely nem bír szembeszállni a beteg korral.
Az emlékezés csarnokában találkozom veled.
Leheleted görcsberándító mozdulatokat sugall,
Akár az átkelés reménye egy újabb síkságon.
Láttam, amikor ott ültél a néma emlékek között,
A tapintás fájdalmas érzése már a múlté.
Kikecmeregni a nap simogató sugarai közé,
És felülmúlni azt a régi rosszat.
Gondolatok, tettek. Mindig távol a tegnaptól.
Az érzés, hogy nem kapsz vissza semmit a régi időkből.
Halvány és mégis tiszta.
Sejtelmeid a holnapról beteljesületlenek maradtak,
A kérés szava nem hagy nyugodni téged.
Átfésülöd a gondolatok erdejét.
De csak a némaság szele válaszol.
Hagyd a dolgokat folyni a maguk vörös medrében.
A némaság ad új erőt kettészelni a szomorúság ösvényét.
Bele kell törődnöd a kietlen éjbe.
A megnyugvás, talán odaát,
Ez vigasztaljon téged.
1997. augusztus 22.