ÚJ ÉV
A síró galambok szomorú éneke,
A tavaszt váró sikoly, amely kitör a hó fogságából,
Szívmelengető érzés az emberek között,
Kik néma bábukként bort kortyolgatnak.
És a szomorúság oltárán gyertyát gyújt az egyik.
Érzem, értem is ég a láng.
Táplálná szívem a morcos hidegben,
Kitöltené az űrt, akár az új kedvesem,
De az arcokra nézve sokmindent látok:
Szomorúságot, bajt, vidámságot.
Ez a részegítő érzés hatalmába kerít,
De mindjárt harangoznak, éjfélt üt az óra.
Aztán reggel új évre ébred a világ.
Kinek vidámság, a másiknak szomorúság.
Nézd a koldust, ki néma magányban ünnepel,
Megfáradt testében csak pislákol az élet.
Most érzem, milyen távol vagyunk egymástól,
De nem értem, miért kellett így történnie?
Hiába ébredek a fekete álomból,
Csak ugyanazt a szürke érzést látom,
Mely mindig bennem van,
És hosszú idő óta fogva tart.
Talán eljön az a nap,
Amikor az én szívem is mosolyoghat.
Új év kezdődik, hát kívánjunk örömtelibbet egymás nélkül,
De tovább halad az élet.
1997. január 2.