A SZAJHA
Újjászültetett a mocsokban.
Keserves kínok között átélt szenvedés,
Kezét nyújtja a világosság felé,
Felébredve a tiszta fehérségben,
De útját állják a hatalmas rácsok.
Megfogalmazódott gondolatok,
Bár a kétely hullámhosszán, nincsenek elszabadult csapások,
Kérlelve, a megváltó fényes ruháját markolja,
Lábára csókot nyomva didereg a csendben.
Bizony szajha volt ő, mindenki ágyasa.
A szemetet hordozta magában,
Keserűség és vágyak nélkül hullott a férfiak és nők karjába.
A tisztelet nála sohasem volt az erény parancsnoka,
De hajnalonként keserves könnyeket hullatva,
Koszos vánkosáról felkelve,
A reggeli bíbort éhezve bámulta.
Aztán sors karja csapott le rá, elfeledték az emberek.
Szikkadt öreges formátlan teste,
Kiveszőben a vágy gondolatai, hullottak fekete pince kövére.
Késő volt azt hinne, hogy a szerelem megmentheti lelkét,
És elment csendben, mikor már senki sem ismerte meg ot.
2001. március 21.