(The Self-portrait of Reality)

Nem vagyok más, mint egy õrjöngõ bolond,

Nem vagyok más, mint egy síró bohóc,

Csak állva görcsberándult kezekkel szépet gondolni,

Várva az ismeretlent,

Az elszánt dolgok mihaszna perceit követve,

Fellebbentve a világtalanság szomorú képmásait.

Ugye csak egyszer lehet mimóza elmével örülni,

A kikapcsolódás útvesztõjében vergõdõ,

Megtépázott pillanatoknak?

És egyszerre színessé válik minden,

Ellopva régi szenvedélyeket,

A gyönyör játékával dacolva,

Az ürességé marad minden,

Pedig elkorhadt álmaim jelzik,

A meghatottság másodperceit,

És bezárul, elsüllyed az idõ,

Összekuszálódva az elrontott szerelmes idõk végtelenségét.

2001. november 18.

Vissza