ÁRNY A TÉLBEN
Sóvárogva néz a messzeségbe,
Arca akár az összetört tükörkép.
A semmi játéka a céltalan jövővel.
Össze-vissza tébláboló érzések.
A hó birodalmában mindenki őt keresi.
Hajnalban szürkeség bontja szárnyát,
Amikor kopók hangját hallja,
Menekül egy meleg óceánba,
De a kísértés izzó lángjai útját állják.
Még azt hiszi, hogy megsebzett vad,
Amikor bíbor vérét hullatva a fehér pázsit szőnyeg,
Véget nem érő végtelenségben,
Sikolyát visszafojtva kapaszkodik egy odvas fa hideg menedékébe.
Nekivág újra, de tudja, a vég számára igazságtalanság.
Utolsó elhalványuló csókja,
Az első hóvihar didergő arcát mossa.
2000. március 22.