Hûvösen érkezett, amikor senki nem várta,

És veszedelmet hozott az élõkre,

Akik között az átélt utolsó nappalok,

Szertefoszlott beteg képek voltak,

Melyeket a jövõ vöröslõ fénye táplált.

Elszáradt csontokon egy patkány mormolt zsolozsmát,

Befeketítve a hajnal viaszképeivel játszva,

Megoldást remélve a tekintet, halvány vízsugaraival szemben.

Mert ez volt mindenkinek az utolsó esély,

Hogy eldöntse, miként kell másokra nézni, másokat szeretni.

De nem volt, aki elmagyarázza,

A nehézségek súlyosságát.

Talán ha egyszer az eszme kerekedik felül a léten,

Bármilyen mocsokban,

A kiválasztott nem távozik hiába.

Gyötörve rohan a lét.

Égbenyúló kezei és haldokló szája, elmondanak egy újabb imát,

Amit lelke üdvösségéért kiált,

S mint hópehely száll tova a tétova múltért,

Kiknek lelkében nincs sem erény, sem bocsánat.

2000. március 11.

Vissza