(Forgotten)

Mint keservesen síró,

Múltjában megsérült életérzés,

Lelki szemeimben bánó tétova árny,

Amikor hozzámfordul,

Engedetlen csók a meghajlás elõtt.

A hiszékeny néma megnyugvás,

Hogy elhigyje, számára nincs több megoldás.

Robban az elme, amely engem akar,

Mihaszna ember csak a sötétben érez valamit.

Rádöbben, ereiben kúszik most a fájdalom,

Csak a puszta lét, mellyel beborítja,

Lényét és életét a krónikus lázálom.

Eltemet engem mélyre a gyász határán,

Hogy örökre elfelejtsenek.

Csak az a fény kellene, mely felkarolja lelkem,

És elrepít a világosság mezejére.

2001. február 8.

Vissza