(Remembrance)

Öregedõ arcom a szürkeségbe merül,

Látomások tisztán összemosódva,

Egyenként vágják ketté,

Az összekuszált tisztulás halvány maradványait.

Besározva, visszataszító viaszsugarak,

Eltökélt szándékkal jóváhagyják,

A keserá hajdani összeomlást.

Még csak egyszer próbált megtörni a fény,

A baljós fejfák alatt,

Kimérten ugrik a mélybe,

A megszámlálhatatlan csodálatos mosoly.

Néha mintha a gyûlölet játéka,

Tükrözõdne elporladt arcomon,

Beburkolva a kényelem szivárványfoltjait.

Üres hetek teszik teljessé, a homály udvarát.

El nem fojtott indulatok,

Felkorbácsolva idegennek tõnnek,

De a hózápor hozza vissza,

Azt a mindig visszataszító baljós árnyat.

Pihenek újra a virágok között,

Hogy újra egyesítsem a meg nem álmodott vágyakat.

Tisztán vérrel lemosva, új erõt érezve,

A megbánás hullámhosszán.

2001. december 13.

Vissza