(Fairy)

Egy télbe kúszó tavaszi nap,

Amikor a nap sugarai betöltötték,

A szürke tér aznapi morajlását.

Akkor mindenki elrohant gondjaival,

Másnaposságát felejtve.

Elõbukkant abból a fekete ládából,

A szénfekete hajú tündérek egyike.

Éjszakát játszó szemei beleragadtak,

Homályos tekintetembe,

És újjávarázsolták az arcomon játszó fénynyalábok,

Örök fiatalságát.

Tudtam az érzelmekkel játszom,

Ha megcsókolom fekete ajkait,

Ha kóstolom bíbor vérét,

És a kétség újra felülmúl,

Hogy engedjek a kísértésnek.

De tudtam, hogy karjaiban,

Nem lelhetem halálom,

Hiszen szeretete borítja el kiszáradt lelkem,

Újra megnyitva a didergõ álmok rozsdás kapuját.

2000. május 27.

Vissza