LÉPÉSRŐL LÉPÉSRE
Megfagyott lábnyomok lépkednek agyamban,
Némán kucorogva a vihar küszöbén,
Nem csak egy lépés a végtelen,
De visszatart a botrány szava.
Kérlelve áll a füstben a hajnali köd,
Bekéredzkedik szürke vállapján keresztül,
Elnémítva éjféli sikolyait,
Visszatérve szemem közé.
Mindig csend, tompa zúgás,
A fekete bársony lépkedve a zöld hullámhosszán,
Merengő szavak, amik elhagyják számat,
Olcsó vigasz a tegnapi csókért.
El kell veszíteni a legszebb álmokat,
Hogy tiszta belsovel érezzünk holnap.
Nem akarva tesszük a jóság pultjára,
A bennünk rejlo tétova idegrázásokat.
2002. márc. 23.