(Splinters)

Nem múlnak el a szavak,

Sem az egykori fájdalom.

Egybekelve a fejfájás színeivel,

Újravirít egy délután.

Csak a semmi hánytorgatja fel,

A megdézsmált érzelmeket,

Hogy az ellopott csókok,

Miért roppantak össze a szív kapujában.

Földre borulva csak sejtés marad,

Az a múltkori lihegés.

Átpasszolva a másik oldalra,

Kissé betépve, izgató szavak,

Nem halkulnak, és nem lehet feledni,

A szeánsz mélázó jajveszékelését.

Fogni a föld üszkös részét,

Megbánni, hogy mégiscsak apró szilánkok vagyunk.

2002. szept. 3.

Vissza