(The Not Understood)

Az árnyék ami volt, földre hullott lepel csupán,

Elfelejtett éveit kereste a szétrombolt padlón,

A szögekbe ágyazott mosoly béna játékai,

Mocsárra tekintõ sóvár pillanatai,

Felébresztve a haldokló gyermeki álmokat.

Kezeit kulcsra zárta, amikor éles sóhajai,

Megbántott sóhaját próbálták éreztetni,

De roskadt kifinomultsággal igyekeztek tovább haladni,

A kivilágítatlan úton a lángokban álló híd felé.

Eltörpült hazugságai köntösébe bújva kereste fáradt társait,

Akikkel együtt keltek át a tûz birodalmába,

Midõn utolérte õket a fékevesztett hajnal,

A sopánkodást hiába keresván, összekuporodva,

Ahol még égnek a lámpák,

Ott az út végén, kínjaikat levetkõzve béke lesz talán.

Sokan voltak, mégis kevesen talán,

Csak képekre emlékeztek, szobáik faláról,

Megkönnyebbülve, ahol már a könnyek sem fájnak,

Némán ordítozva, az eljövendõ jövõ jobb lesz talán.

2008. január 18.

Vissza