A MEGTÉPÁZOTT
Mosolygós, sírós szemmel,
Végigvirít a fájdalom,
De egyetlen kusza mozdulat,
Hogy elfelejtse a benne érzett szánalmat.
A jajveszékelés himnuszával született lelke,
Megannyi sebzett, vissza nem térő alkalom.
Tébolyult útján lépked parázna angyal.
Hol az elveszett csók, hol a gyengédség?
Hol az elpusztított félelem?
Hol az értelem első fájó küszöbe?
Nemtetszését nyilvánítja holnap beteg sugarai felé,
Egy hideg őszi nap a vihar tépázta őszi fák alatt,
Benne egyetlen tiszta rejtély,
Hamiskás hangulata új életre ébred
El nem fojtott érzelmei kóborló útján.
Mintha felkorbácsolná az időt a múlt hurrikánja,
Úgy esik el őszintén, lelkében zűrzavarral.
Elcsigázott képei, a halált remélő vásznak,
Hol mindketten a képernyő előtt,
Minduntalan látják a mocsok eszméit,
De egy mosoly szakítja félbe az ölelkezés buja perceit,
Szeplőtlen kegyetlenség, láncai a mának.
2006. szeptember 2.