ALVÁS
Koratavaszi délután volt,
Mindent beborított a kikelet első édes csókja,
Egy öreg roskadt fa alatt feküdt,
Megbújva egy kusza árnyékban.
Szénfekete haja ráomlott,
Porcelánfehér kisded arcára,
Aludt, miközben a keleti szél végigszaladt,
Szürke, kopott ruháján.
Távoli máglyák hamvát hozta egy erős fuvallat,
Ráborulva a szertefoszlott testek ordító, fájdalmas,
Utolsó sikolyukkal elkísért egykor létező önmagukat,
De csak aludt.
Nem vett észre semmit a körülötte zajló világból,
Hová lettek a régi ábrándok, nevetések,
Közben mélyen álmodott valamiről,
Amit még éberen ismert meg, furcsa látomásokkal kísérve,
Elkápráztatva kicsiny szívét,
Kiöntve lelkét valakinek egykoron,
A szerelem vaskos kilómétereit taposva,
Hogy boldogtalanságban teljenek új napjai.
Aludt, mélyen aludt, és egy régi arckép jutott eszébe,
Egykoron szeretett szerelme,
De egykoron szeretett szerelme,
De eltemette már régen, az igazi érzelmeket.
Hírtelen érezte a nyomasztó füst,
Elkárhozott játékát, és ébredni próbált,
De nem tudta hogy segítsen.
Most még biztonságban,
Aztán később lángokban száradó sárban
Mint amikor kicsiny harang üt bekormozott temetőkben,
Csak pár ember kíséri a megboldogultat,
Felkapaszkodni valahová, csak a remények halottak.
De csak aludt békésen ambróziával fűszerezve,
Érezte most övé a világ,
S nem kell érte semmit sem tennie.
2008. március 19.