Gördülõ könnycseppek festett szemébõl,

Õzinte tekintet, gyanakvó lélek,

Fájdalmasan peregnek arcán tiszta ajkai felé,

Keserûen kóstólva a bánat emésztõ ízét.

„Ez nem az a világ amirõl álmodtam!” – mondja,

De a hûvös valóság pengeként szakítja szét,

Régen elképzelt álmait.

Mindig õszintén, mindig szebben,

Csak a pillanat, csak a szavak,

Görcsösen elemésztett álmai,

Amikor egyszer régen szeretett,

És úgy érezte nem kell a másiknak,

Szívbõl jövõ üzenetei,

Pedig feláldozott mindent,

Havas puszták szélfútta képeit,

Mennydörgõ égbolt haragos ordításait.

A megértés hiányzott szívének, törékeny lelkének,

Kicsapongó szavallatok miatt lett ismét magányos.

Morajló kicsiny teste a régi ölelésre vágyik,

Ez már nem ugyanaz lenne látomásaiban,

Mint a régi megszokott csókok.

Õzintén, tisztán szeretett,

Úgy érezte fekete felhõk ragadták el,

Társa szerelmes szívdobbanásait.

Remegõ térdekkel kérlelve a becstelent,

Kitaszítva elméjébõl a bûn marcangolását,

Újra esélyt adva a hûség zálogaként.

Elejtett lélek, mintha puha pázsitra esne,

Egyszer majd újra szerethet, csak más lesz az alkalom.

2007. február 5.

Vissza