CSAK MÉGEGYSZER UTOLJÁRA
Zárj be szíved börtönébe,
Hogy halljam a hangokat,
Amitől vezeklek elvesztett szerelmed előtt.
Tarts fogva lelked udvarában,
Hogy érezzem, csak én lehetnék áldozat,
Megkaparintva csókod forró érzését,
Mert senk sem maradt,
Akit őszintén ölelhetnék,
Csak a pillanat fogságát érzem.
Bizonyos voltam abban mindíg, hogy szeretlek,
De eltékozoltam a szerelmed,
A dolgok elkeserítik a vágyakat,
Mert állandóan vágytam rád.
Pedig megbocsátást nyertem, újrakezdést,
Hogy elfelejtsem a baljós árnyak támadását.
Mit tehetnék, hogy újrakezdjük az életünk?
Lennék a kutyád, hogy bármikor belémrughass,
Lennék a rongyod, hogy feltörölhess velem undorító dolgokat,
Vagy lennék a szíved, hogy mindíg élénken doboghass,
Hangosan verve szerelmes ritmusait a mennyig.
Sajnos már késő a képtelen dolgokat újra kívánni,
Mert az örök megbocsájtás édes mámora végérvényesen lepecsételve marad,
Didergő ajkaid birodalmában.
Ha mégis lenne majd remény, hogy megbocsáss,
És én már nem leszek benne,
Legyen úgy is szép!
Emlékezz majd száradó hantom felett lekuporodva,
Mint síró kis angyal,
Hogy itt egy mindíg könnyező bohóc alussza álmát,
Friss virágok felett, melyet kis szellő billent ki egyensúlyából,
És néha eső áztatja, borostyánnal körbeölelt fejfáját,
Hogy ott is, akkor is mindíg emlékezem majd örökké rád.
2008. augusztus 1.