Levetve alvadt vérben átitatott ruháit,

Csendet remél, mikor megalázottnak hitt dolgai,

Belemosódnak a mai játékok görcsös eszméivel.

Látja fájdalmasan a napot felkelni és lenyugodni,

Drága lelke tétovázott a szerénység ösvényén,

De pillanatokra vesz erõt az érzés,

Hogy átkeljen egy vöröslõ pusztaságba.

Nem volt magányos, de mégis egyedül érezte magát,

Kikötözött hangulat emésztette fel aranykorát,

Amikor éles szög döfte át tenyerét.

Mihaszna csókok után döbbent rá, hogy fogoly,

A kilátástalanság börtönében.

Már egy másik szív mellet talált boldogságot,

De féltveörzött múltját lassan az enyészet birodalma birtokolja,

Nem gondol már sokat a régi dolgokra, és az akkori érzések,

Soha nem fogja kitörölni megpezselt kicsiny szívébõl,

Hiszen a virágok elhervadhatnak,

Az álmok és a vágyak beomolhatnak,

Azonban a szerelem örök bódultságát,

Mindörökre magában õrzi.

2008. június 20.

Vissza