KELETI SZÉL
A kárhozat mintaképe, amikor ocsmányul elvakít,
Beléd karmol, felemel, szavakat suttog, hidegen átjár,
Elrepít, majd letaglóz.
Csak ugyanannyi félelem van egy összekuszált napban,
Mint amennyi látszik, amikor port kavar,
Hogy elvakítson, félrevezessen, rossz irányba tereljen.
A hegyekfelöl már hallod, ahogy közelít,
A látvány, ami mindig ugyanúgy felpezsdít,
Tétova alakját folyton változtatva,
Lelkedbe tipor, szíved alatt érzed,
De megbocsájtani nem fog, megpróbál elvenni mindent,
Hiszen háborúkat vészelt át, hömpölygő forradalmakat,
Ezer éve már annak, hogy minden nap újra ébred,
Először mint egy álmos kisded játszadozik,
Ereje nőttőn nő, gyarapszik fekete hatalma.
Mikor eljön az idő, hogy hosszú útra keljen,
Rosszakaratú, sötét felhőket hajszolva,
Amelyek később mind a cinkosaivá válnak,
Egy tomboló viharrá,
Felkerekedik villámokat hívva segítségül,
Hogy erős fénnyel borítsa be az ég peremét,
A sötét tónusai mögül.
Nem kímél senkit, és semmit,
Útja során tövestől csavarja ki a fákat,
Hatalmas földeket borít terméketlen homokkal,
Városokat tépáz hatalmas esőárral,
Gonosz korbácsként viselkedve,
Iszonyú károkat okozva, a halandók fejére olvassa,
Romlott bűneikért ez a harag zsoldja.
Ahogy jött el is tűnik, hátamögött vérzivatarral,
S kopárság járja be a tájat,
Míg szívünkből épül egy új hajnal.
Aztán majd megint ébred, mint egy gyámoltalan gyermek,
Csak addig várni kell, amíg beteljesedik a kezdet.
2008. március 26.