(Sublime Intoxication)

Dobbanások hangjai, ahogy szívem hullámai,

Érintik a kopott falak visszhangjait.

Erõlködõ részvét irányítja a mozgás korlátait,

Belemerülve a métely misztikumába.

Csak egyszer volt egy régi emlék, amely kísért,

De a mai napig felkorbácsolja testem apró porcikáit,

Ízeire szedve a magasztos mámor kézfogásával.

Nem kellett egyetlen durva hang sem,

és mégis érzékelve valami forróságot gyomromban,

Megkötöz és napokig a pincében tart,

Egyetlen mécses az élet vigasza,

Támasz a rejtett végtelenben.

Csak néhány sort hagyott hátra,

Hogy emlékezzek örök valóságára évek múlva is.

Kiszabadítanám a rejtett érzelmeket bensõm börtönébõl,

De elszalasztottam a gyengéd szavak gyönyörû áramlását felém.

Mégegyszer kipróbálom milyen sírni a szabadban,

Amikor viharos szél szárítja arcomra a keserûség ízét.

Megpróbálok gondolkodni a múlton, de belezavarodok,

Az emlékek kavalkádjának sûrûségébe.

Tényleg valami változott, biztos hogy nem így volt,

Szembesülnöm kell a ténnyel,

Most nincs kiért virrasztanom, de talán jönnek még szép napok!

2007. február 3.

Vissza