(Everything Revives)

Idegennek tûnnek kezeid,

A halvány vonások mögött,

Pedig tegnap még harang szólt,

Nem tudtad hová költözött az elbújó remény.

A pirkadat ébreszti fel a tavalyi eszméletlenséget,

Nézd a selyempapíron egyetlen jel száraz magányában,

Elhullajtott szírmai a tavasznak,

A halott folyó viszi tovább fáradt sodrásával,

Csókot dobva a szomorú parti fáknak,

Ölelkezve a meghasonulással.

Elvegyült a tövegben a vigasz virága,

Néha kevésbé érzi a megtisztulás gyönyörûségét,

Mintha harsonák kísértenék a fegyelmezett emlékek,

Tovatûnõ ábrándozásait.

Miénk volt a tél hófehér egyhangúsága,

Emlegetett szavai a mának.

Felpördült bennünk egy szürke szenvedély,

Illatosan csókolva száradó ajkainkat,

Velünk volt akkor a kegyes halál,

Eltompítva ezernyi fájdalmas udvarát.

De nem volt ott a mosoly,

Hogy érezzük minden szeretetét a mindenhatónak.

Ha egyszer megpihen fáradt szívünk,

Nyugalommal õszinte fényében.

2007. április 18.

Vissza