A VIHAR
A vihar, az a sivatagi forró vihar,
Mikor összeomlott gondolataidat hantolod,
Amelyek emléket állítanak,
A sóvárgó múlt széttépett plakátjai előtt.
Megunva, durván tartasz beszédet,
A nincstelenek roskadozó házában,
Ahol hazátlanok, kitaszítottak hörögnek,
Keresve a tegnap martalékait,
A bezárt ajtók mögött.
Tétlenül hagyják el a szavak,
Behálózott szád,
Hogy azután tisztán lássanak,
Egy megsemmisült pirkadat kezdetén.
A kiégett utcákon a törmelékek kuszaságában,
Fegyvert ragadsz kiélezett helyzetekben,
És a töltények hideg álmai,
Amikor sebesen fúródnak a meleg húsba,
Az élet kialszik, összerogyva a hideg aszfalton.
De emlékszel, az a vihar?
A kavargó sivatagi vihar,
Tovalebben, és a fakító, perzselő meleg marad.
Most csend van, mintha minden megszűnt volna,
És hiába állsz egy üres tárú pisztollyal a kezedben,
Elmúlt az a bénító fájdalom.
2009. október 10.