CSAK A LÁTSZAT CSAL
Összezárva a képtelen képekkel,
Ereink sötétlő tartalma felkorbácsol,
Egyetlen tétova ordítást.
Meztelelenek vagyunk, akár a hullák egy tömegsírban.
Elfogadtuk a holnap keserves válaszát,
De nincs, aki befogadja érzéseinket,
És lelkünk magasztos tébolyát.
Egyetlen sikoly a tegnapért,
Zsigereink tündöklő viharjátéka,
Bekebelez egy szó miatt: Bűn.
Talán évek játéka veszett el kezeink közt,
Amikor álltunk a felkelő nap,
Hideg hajnali, bevégeztetett álmai ágyánál.
Most újra lépni kell egyet előre,
De még többet hátra,
Minden magasztos gondolat,
A sötét mélységeibe merül.
Ki itt állsz tompa reménnyel,
Add el magad a pusztulásnak,
Mert nem kell többé hinned a mában.
Vérző végtagjaink zsibbadtan lógnak,
Pedig az éjszaka rabolta el,
Tört fehér tekinteteinket.
Drága pecsétek homlokainkon,
Elszállt volna a sötétség?
Egykoron hamvadó álmaink,
A tavalyi év hullámsírjába vesznek.
Mi nem ezek vagyunk!
Csak tördeljük elhagyott hitünk,
Becsapva érzéseink, a lángok martalékai között.
2011. október 8.